2012. július 17., kedd

1. fejezet: Ana a világ legszarabb barátja.

[eredeti bejegyzés]

A szürke ötven árnyalata, első fejezet, avagy miért is Ana a legszarabb barát a világon




Szóval, ahogy már az előző este delíriumában is bejelentettem, elkezdtem olvasni A szürke ötven árnyalatá-t és ezt az élményemet veletek is meg fogom osztani. Ez két dologra lesz jó:

  1. Fontos érzelmi levezetés lesz, ezzel is csökkentve magas vérnyomásom
  2. A könyv tényleges elolvasása nélkül átélheted annak élményét. Körülbelül olyan, mint mikor valaki felveszi, mikor az egyik barátját sebét összevarják,-  de nem kell átélni annak fájdalmát és kellemetlenségét,-  és neked nem kell elvágnod az ujjad, mert lusta voltál felállni az ollóért, hogy kicsomagold azt az USB meghajtót.

Sok dolgot kell lefedni, szóval csapjunk bele.

Történetünk Anával, a hősnőnkkel kezdődik, ahogy a tükörben nézi magát. Nem tetszik neki, amit lát. Haja nem akar együttműködni vele. Emellett óriási kék szemei és sápadt bőre van, amik ugye egyáltalán nem a hagyományos szépség védjegyei amerikai kultúránkban. Dühös a lakótársára, Kate-re. Miért? Mert az ország leghatalmasabb üzletemberével, Christian Grey-el kellett volna interjút készítenie, de influenzás lett és így betegen nem tud elmenni. És ugyan Anának „rossz-haj” napja van, jönnek a vizsgái és dolgoznia kell, önző barátnője megpróbálja manipulálni, hogy helyette ő menjen a találkozóra.

Kate a lakótársam, és pont ma ágynak esett. Influenzás. Így aztán nem mehet el a diákújság megbeszélt interjújára azzal az iparmágnással, akiről még életemben nem hallottam. Nekem kell beugranom helyette. Mindjárt itt a záróvizsga, be kell fejeznem egy esszét ma délután. E helyett több mint kétszáz kilométert vezetek Seattle belvárosáig, hogy a Grey Enterprises Holding rejtélyes igazgatójával találkozzam. Sikeres vállalkozó és az egyetemünk egyik fő szponzora, akinek az ideje sokkal értékesebb, mint az enyém, mégis megígért egy interjút Kate-nek.

Sosem hallott róla, de tudja a csávó cégének béna nevét, azt, hogy üzletember, rengeteget adományoz a sulinak, ahová ő is jár, és azt hogy nagyon elfoglalt? Ez az a fajta logikai hiba, amivel állandóan találkozom a könyvben, pedig még csak három fejezetet olvastam. De ezt egy percre félretéve, nem úgy hangzik ez, mint egy óriási lehetőség egy barátnak? Fogadok, hogy Anát nagyon bántja, hogy Kate-nek egy életre szóló interjút kell kihagynia, nemde?

– Ne haragudj, Ana. Kilenc hónapon át szerveztem ezt az interjút. Újabb hat hónapba telne, ha újra kéne szervezni, addig vége a sulinak is. Én vagyok a lap szerkesztője, nem szúrhatom el. Kérlek. – Reszelős torokhangon könyörög. Hogy csinálja ezt? még betegen is valahogy kölykös és mégis dögös, szalmaszőke haja tökéletesen áll, zöld szeme ragyog – igaz, most vörös –, és a láztól csillog. Elhessegetem kéretlen együttérzési rohamomat.

Persze, hogy nem bántja! Miért is bántaná? Ő a hősnő! Kedvelnünk kell.  Mert ő a hősnő. Ezért, mikor a barátja az mondja „Kérlek, a kedvemért, mondd le a munkát és a sulit, helyette menj és készíts interjút ezzel a híres emberrel, amit aztán belerakhatsz az önéletrajzodba, és amit én tehettem volna, hacsak nem betegedtem volna le”, Ana csak arra tud gondolni, hogy „Uh, ez annnnyira nem igazságos, hogy csinosabb, mint én. Egyáltalán nem fogok veled együttérezni,” és az olvasó jobb, ha tudja, kinek az oldalán is áll, a francba is!

Ahogy Ana tovább panaszkodik a narrációban arról, hogy Kate milyen jól tudja manipulálni az embereket és milyen borzasztó is lesz ezzel a híres, gazdag pasival találkozni, a világ felé azt mutatja, mintha semmi gondja nem lenne ezzel. Erről az a határozott benyomásom alakult ki, hogy Ana azok közé az emberek közé tartozik, akik beleegyeznek, sőt, felajánlják, hogy segítenek, azt mondják, hogy ez nem okoz nekik semmi kellemetlenséget, és ezek után felhívnak valakit, akinek bepanaszolhatnak téged, és panaszkodjon a határvonalról, amit átléptél ezzel a húzásoddal. Ezután Ana, pont mint az előbb leírt emberek, megpróbálja úgy lefesteni Kate-t, mint egy nagyszerű embert, mint a legjobb barátját, mintha előtte nem két teljes oldalon keresztül pocskondiázta volna. Ezek után tényleg szükséges leírnom, hogy Ana valójában Bella Swan?

Szóval Ana elindul Vancouverből Portlandbe. Várj egy percet, előtte nem azt mondta, hogy Seattle-be kell mennie, hogy ezzel a Grey pasassal találkozzon? Sosem tudom, merre járunk. Gondolom valahol a Csendes-óceán ködös északnyugati partjainál, ahol

Padlóig nyomom a gázt, falom a mérföldeket.

(Ezt mondatot nem nagyon lehet lefordítani, mert arról van szó, hogy a brit írónő helytelenül használt egy amerikai kifejezést.) Egyébként pedig, padlóig nyomja a gázt a Mercedesben, amit Kate adott kölcsön. Egy Mercedesben ül és még mindig nyavalyog? A saját öreg, kis rafinált járműve (nem öreg, kis rafinált teherautó) pont annyira nem megbízható, mint egy öreg, kis trükkös teherautó. De neki egy VW Bogara van, szóval ő tuti nem Bella Swan. De mégis, van abban valami elbűvölő, ha egy nem-amerikai író próbálja a népem szlengjét alkalmazni.

Ahogy elér Christian Grey acél és üveg irodaépületéhez, aminek üvegajtajára acélbetűkkel van kiírva cégneve, és ami az acél, üveg és homokkő (c-c-c-combobreaker!) előcsarnokba vezet, megtudjuk, hogy Ana teljes neve Anastasia Steele, mert egyébként ez egyáltalán nem olyan, mint egy pornószínész neve és a Steelnek (magyarul: acél) valamilyen formában még egyszer mindenképp benne kellett lennie ebben a jelenetben. Ana átverekszi magát a szőke recepciósok garmadáján, akik persze mind azt éreztetik vele, hogy ő Anne Hathaway Az ördög Pradát viselből. Ha már itt tartunk, a ruházata valahogy ismerősnek tűnik:

Kezdem bánni, hogy nem kértem kölcsön Kate egyik konzervatívabb blézerjét kopott tengerészkék dzsekim helyett. Bár azért felvettem az egyetlen szoknyámat, a decens térdig érő csizmát és a kék felsőt. Nekem ez elegáns.

Hol is láttam ezt korábban?



Szóval most már kaptunk egy kis vizuális segítséget, hogy el tudjuk képzelni balfék Anát.

Akárhogyan is, rengeteg szőke dolgozik ebben az irodában, és mivel úgy látszik Ana még Anita Blake-nél is jobban utálja őket, meg van róla győződve, hogy ő bizony nem illik ide. Bejelentkezik, kap egy látogatói kártyát és felindul a második emeleti acél és üveg és homokkő és acél és még több üveg és mahagóni és piros és sárga és rózsaszín és barna és skarlátvörös és fekete és okker és barack és rubintvörös és olívazöld és lila és őzbarna és lila és arany és csokoládébarna és mályva és krémszínű és bíbor és ezüst és rózsa és azúrkék és citromsárga és téglaszínű és szürke és lila és fehér és rózsaszín és narancssárga és kék előcsarnokba. Bárcsak azt mondhatnám, hogy több melléknevet és szót használtam, mint James, hogy ezeket az eseményeket leírhassam. Sok mindent el lehet rólam mondani, de hogy hazug lennék, az nincs köztük.
Ez az egyik legnagyobb probléma A szürke ötven árnyalatával. Olyan, mintha Anát a nap minden egyes percében egy csomó kamera követné, bárhová is megy, majd ezek a felvételek át vannak írva könyv formába, minden egyes jelentéktelen részlet:

- Mr. Grey azonnal jön. Elvehetem a dzsekijét?
- Ó, köszönöm. - Nehézkesen kibújok belőle.
- Kínálták már frissítővel?
- Ú... nem. - Istenem, Egyes Számú Szőkeség bajban van?
A Kettes Számú Szőkeség a homlokát ráncolva pillant a pult
mögött ülő nőre.
- Mit óhajt, kávét, teát, vizet? - fordul ismét felém.
- Egy pohár vizet kérek. Köszönöm - motyogom.
- Olivia, kérlek, hozz Miss Steele-nek egy pohár vizet.
Szöszinek szigorú a hangja, Olivia felpattan, és kisiet az előcsarnok másik végéből nyíló ajtón.
- Elnézést, Miss Steele. - Olivia még új itt. Kérem, foglaljon helyet. Mr. Grey öt perc múlva
jön.
Olivia visszatér egy pohár jeges vízzel.
- Parancsoljon, Miss Steele.
- Köszönöm.

Következzen egy kis írólecke, okés? Lássuk, hogy át tudjuk-e írni ezt a teljesen felesleges párbeszédet valami kezelhetőbb formába, hogy így tizedik ilyen párbeszédnél a történet kicsit előrébb mozduljon. Kezdeném is:

Az egyik szőke recepciós elvette a kabátomat, míg egy másik felajánlott nekem egy pohár vizet.

Nem vagyok én Nora Roberts, de azt biztosra mondhatom, hogy a könyv nem lett volna elcseszve, ha ki van hagyva ez a kis közjáték a két szőke között, aminek Ana szemtanúja, a „jeges víz” különös középpontja és hogy azt ki és mikor birtokolja.

Mivel Ana semmit sem tud Christian Grey-ről (kivéve a nevét, az anyja születési nevét, születési helyét, első háziállata nevét, Visa kártyájának biztonsági kódját, vércsoportját és azt hogy körül van-e metélve), nem tudja, hogy hány éves és hogy néz ki. Azt feltételezi, hogy ő is biztos szőke és azon tűnődik, vajon ez egy munkaköri előírás-e a férfi részéről. „Épp az jár a fejében, vajon ez törvényes-e”, nekem meg az jár a fejemben, vajon ez nem valami neonáci dolog. De nem kell parázni, mivel ezután egy fekete férfi jön ki az irodájából és a golfról beszél. Szóval Christian Grey tuti nem egy árja nacionalista.

A szőkék beküldik Anát Mr. Grey irodájába és hogy, hogy nem, mint egy idióta, az ajtón bebukva négykézláb ér földet Christian Grey előtt. Egy kis előrevetítés. Annyira zavarban van, hogy olyan káromkodások törnek elő belőle, mint a „szent szar” és „szentséges basszantyú.” Ó, nem, Anának nem elég egy sima káromkodás. Ő egy lázadó és egy nagyobb kaliberű mocskosszájú.

Rögtön kiszúrja, hogy Christian Grey nem valami 40 éves ősöreg csávó -majdhogynem elolvad Grey jeges szőke birodalmára- hanem egy nagyon jóképű fiatalember:

Olyan fiatal - és vonzó, nagyon vonzó. Magas, és elegáns szürke öltönyt visel, fehér inget és
fekete nyakkendőt. Hozzá rakoncátlan, sötét bronzszínű haj és fürkésző, szürke szempár, amely most pajkosan tekint rám.

Ez…nem semmi egy nyakkendő. Majd nagyon kedvesen megkérek valakit, hogy photoshopoljon nekem egy fekete nyakkendőt Robert Pattinson hajával és szemével, amely pajkosan tekint rám.

Mikor kezet ráznak, Ana rövidzárlatos lesz, amitől úgy kezd el pislogni, mint egy üzemzavaros Furby. Ana elmagyarázza, hogy a beteg lakótársa nevében jött el, aztán tesz pár meglepően ravasz megjegyzést a festményekre. Magától értetődő, hogy a férfi egyetért vele, amitől Ana megnyugszik, tudván, intellektuálisan egy szinten vannak. Csak vicceltem! Ehelyett felépít a fejében egy képet a férfiról, Adonisznak nevezi és annyira ideges a férfi nagyonjóképűségétől, hogy nem tudja normálisan beállítani a diktafont. A férfit lenyűgözi a bizonytalansága, Ana látja rajta. Persze. Mert az iparmágnások gyakran néznek lenyűgözve egy ilyen munkára alkalmatlan tanulót, aki még csak nem is újságíró, ezzel is lopva az idejüket. Aztán megkérdezi tőle, hogy felveheti-e a válaszait. Ami legbizarrabb kérdés, amit csak fel lehet tenni egy interjú során. „Bánná, ha valamilyen formában rögzíteném válaszait vagy szeretné, ha gyakorolnánk kissé az időpazarlást?”

Mikor elkezdik az interjút, felgyorsulnak az események. Hah, megint vicceltem! Végre egy szobában tartózkodik a hőse és hősnője annak a könyvnek, ami körül nagy hűhót csaptak, hiszen ez a legforróbb, legszexisebb, leglábujjkunkorítóbb, mocskos erotikus regény Sade márki holdkórossá való kikiáltása óta. És mi történik? Ügyetlen leírás oldal-oldal hátán. Miért is kéne bemutatni, amikor maga Christian is el tud mondani minden olyan fontos információt banális interjúkérdéseken keresztül, amire nekünk, mint olvasónak, szükségünk lesz, hogy egy tiszta képet tudjunk alkotni karakteréről. És nézzük csak azt is, hogy Ana újra és újra sértegeti, attól kezdve, hogy azt állítja, hogy sikere csak a szerencsének köszönhető, addig, hogy egyenesen irányításmániásnak nevezi. Ahhoz képest, milyen bizonytalan volt még pillanatokkal ezelőtt, jó kis verbális harcba kezd ezzel a befolyásos emberrel, mindeközben mellesleg beteg lakótársát képviseli, akinek hírneve, mint az egyetemi lap szerkesztője, ettől az interjútól függ.

Mégis, annak ellenére, hogy Ana leírása alapján egy arrogáns irányításmániás és furcsa dolgokat csinál hosszú ujjaival, miközben őt nézi, Ana teljesen, szexuálisan le van bénulva a férfi lenyűgöző fizikai adottságaitól, ami, ahogy Ana melléknév-fokozásaiból kiderül, olyan, mintha közvetlenül Isten arcába néznénk, amennyiben Isten egy csokoládéba mártott orgazmus és tökéletes farmerbe van bújtatva. Szóval, miközben Christian Grey kínos mélységekben számol be magánéletéről egy goromba, félszeg, egérszürke egyetemistának, aki mellesleg beesett az irodája ajtaján, Ana ódákat ír a fogsorához és azon töpreng, mi lehet a baj vele, hogy ennyire eltereli a figyelmét valaki, aki csupáncsak a tökéletes szépség lelkének fizikai megnyilvánulása.

A jelenet olyan hosszúra nyúlik, hogy Christiannak le kell mondania következő megbeszélését. Amikor Ana távozásának eljön az ideje,  kicsit ugratja korábbi elesésével a lányt, felsegíti rá kabátját és kikíséri a lifthez. De csak ezután a rész után:

- Hát, vezessen óvatosan. - Szigorú, parancsoló a hangja. Miért is érdekelné?

Azért, mert ő Edward Cullen, kedves Olvasó. Ő Edward Cullen.

6 megjegyzés:

  1. Ehehehe. Blogíró plusz szarkazmus mindig jó összeállítás. Mindig jó ilyeneket olvasni. :D
    Így ha valaha is elolvasom, ez biztos eszembe jut. Ezzel sokkal szórakoztatóbb.

    És még szeretném megjegyezni, hogy nagyon-nagyon jól fordítottál, vagy nekem nagyon tetszik. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. juhú, első kritika! köszi szépen! hát ott van a link az eredeti bejegyzéshez is, össze tudod hasonlítani :D egyébként meg ha érdekel, én megtaláltam a regényt magyarul :)

      Törlés
  2. Áh, annyira nem érdekel, hogy nem könyvbe olvassam. :D De azért köszi.

    VálaszTörlés
  3. Szia SadStatue!

    A kedvencem tőled a neonáci sugallat :))) ezen jót nevettem, van benne valami;)
    Bevallom amikor én elkezdtem a történetet nem tudtam eldönteni, hogy titkon szerelmes leszek-e ebbe a Greybe vagy sem, már amennyire egy regényhősbe bele lehet bukni egy történet alatt.
    Anával nem volt gond, ő idegelt szimplán, és ezerszer inkább Kate párti voltam, (meg még vagyok is)
    Igen olvastam vmi Bella-Edward szinkron párhuzamot de semmi esetre sem akartam a könyv és a történet egyediséget ezzel a bélyeggel lepecsételni, úgyhogy maximálisan igyekeztem függetleníteni magamban minden más storytól.
    Amikor elkezdtem olvasni, az jött le ok ez egy lágy kis Harlequin story lesz a végén vmi durvával:)) de a színvonal azt hiszem nem is nagyon lép ki a Harlequinek bűvköréből. Nem probléma, elvégre kikapcsolódni akarok nem klasszikusokat olvasni...
    Az írásmódnak tényleg van egy fura narratívája. Végülis folyamatosan Ana fejében vagyunk, az ő beköpésein röhögünk vagy fogjuk a fejünk az ostoba libán mindegy...
    Mh nekem a tea, kávé, ásványvíz téma csapott nagyon, mert nem is régen én is hasonlóan (de nem )szőke recepciós voltam és tényleg kigyilkolt a főnök ha a vendéget nem kérdeztük meg hogy vmi frissítő és izé és pont ugyanilyen helyzetekkel és szavakkal épp eleget találkoztam ez nekem nagyon életszagú volt:))) szóval bele tudtam egészen helyezkedni a Grey-féle világba...
    Greytől a kedvencem ez a szobormerev fapofa, amikor nem tudod, hogy közben magában halálra kacagja magát rajtad, ahogy hülye és esetlen vagy a jelenlétében és ettől a rezzenéstelenségtől csak bénább lehet szegény kis Ana.
    Ezt is felülmúlja a másik amit imádtam ezen a Grey-en: az alsó ajkára a mutatóujjával végzett szájütögetése... ebben tényleg van vmi...

    Üdv: Callie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajna nem fogadhatom el a dicséretet a neonáciért, mivel én csak fordítom az eredeti összefoglalót, de ezen én is röhögtem :P

      Szerintem a narratíva nem furcsa, sima E/1-es, láttunk már pár ilyet. De ugye ez a történet kárára mehet, ha a főszereplő fejében semmi más nem megy azon kívül, hogy egy szinonima-szótárat épít fel Grey jóképűségének leírására.

      A titkárnős részre: pont ez a zavaró benne, hogy mintha egy dokfilmet látnánk, mozdulatról-mozdulatra leírja, mi történik és nem pedig a lényeget. Lehetne például a helyzet iróniáját összefoglalni, hogy mi is érezzük a titkárnőknek mit kell átélniük vagy valami. :D

      Már várom a többi kommentedet is :)

      Üdv:
      Dóra

      Törlés